Dr. Fabók Julianna és Pető Sándor megemlékezése Bettiről
2018. október 31-én eltemettük Kovács Beátát szülőfalujában, Egercsehiben. 46 éves volt. Egercsehi környezete, a Bükk északi része gyönyörű vidék, nem csoda, ha Bea megszállott túrázó lett. "A csúcsokat nemcsak megmászni kell, meg kell tanulni körülnézni, ha felértél." – ez volt legfőbb hitvallása. A túrázáson kívül érdeklődött a futás és a tájékozódási sportok iránt is valamint az ország múzeumait, műemlékeit is szép számmal látogatta.
2003 óta tagja volt a Vasas SC Természetbarát Szakosztályának, 2005 óta a Pécsi Ifjúsági Természetjáró Egyesületnek. Tagja volt továbbá a Veszprémi Bridzs és Tájékozódási SE-nek és a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesületnek is.
A teljesítménytúrázásban elért eredményeivel nagy dicsőséget szerzett Szakosztályunknak. 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben is ő nyerte el az Év Teljesítménytúrázója díjat, így a kupa véglegesen nála maradt. Több mint 1000 teljesítménytúrán vett részt.
Számtalan jelvényszerző túramozgalmat teljesített, évente akár 50-70-et is. Az általunk szervezett Nemzeti Kincseink kupát 6. sorszámmal kapta meg. Az Országos Kéktúrát 2008-ban teljesítette, a Kiváló minősítést 2012-ben érte el.
Pető Sándorral közösen több túramozgalmat, kupasorozatot indítottak főleg a Bükkben. Közülük a „Síkfőkút források tükrében” túramozgalmat a Vasasban is többen teljesítették.
A temetésen dr. Fabók Julianna a Vasas SC nevében mondott rövid méltatást és Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének egy részletét.
Kovács Beátát tiszteltük, becsültük és szerettük a Vasasban. Emlékét megőrizzük.
Tibet (Betti) örökre itt hagyott minket. Más tájegységek más túráit járja. Mert afelől nincs kétségem, hogy most is túrázik, halad, igyekszik valahová. És szenved is a haladásért, ha úgy adódik. Ő a leghatalmasabb küzdő, akit valaha ismertem. Ennek a műfajnak vitathatatlanul a legnagyobbja. Úgy és annyit senki más. Onnan visszajönni csak ő. A létező leghatalmasabb szintkülönbség. Le és fel, a lélek alagútjaiból a felhők fölé. A lehetetlent nem csupán megpróbálni, de teljesíteni százszor, ezerszer. A semmiből mindent.
Mondanám, hogy nyugodj békében. De Te olyat nem ismersz. Fogadok, most is úton vagy, gyűröd az emelkedőt, nézed az alant elterülő tájat. Örökmozgóként, példát mutatva. Olyat, amit követni valójában lehetetlen.
Bükki Kékem – Betti túrabeszámolója
Karácsonykor (2004. dec. 25.) először indultam el egyedül Kékezni délben, lámpa nélkül, azt hittem, 5-kor sötétedik.
Szarvaskő-Bélapátfalva szakaszon gyorsan végigmentem, így gondoltam Cserepeskői-barlang még belefér, aztán Szilvásváradra le. A táv sajnos rosszul volt a Kék-füzetbe írva, nem 8 km, hanem min. 11 km lehet (térképen ennyit mértem utólag, amiben nincs kanyar és szint). A lényeg, hogy 4 ó körül értem csak a barlanghoz, és elkezdett alkonyodni. Hiába siettem és találtam meg a zöld négyzetet még sötétedés előtt, a jel eltűnt, az est leszállt.
Ekkor elkövettem a létező legnagyobb hibát, szinte gondolkozás nélkül próbáltam kikeveredni a Bükkből mindenféle dózerutakon. Egy idő után halvány elképzelésem sem volt, hol lehetek. Esélytelennek tűnt minden, kezdtem kétségbe esni :-( Lámpám nem volt, iránytűm sem, térképem volt, de mobillal azt sem lehetett látni. Az, hogy sötétben félek, egy óra múlva már huszadrangú problémává törpült. Egyetlen szerencsém, hogy csillagos volt az ég, még ha fogyó holddal is, de ennek előnyére csak jóval később, este 8 után jöttem rá, amikor a telefonom kezdett lemerülni és kikapcsoltam. Addig a szüleim próbáltak ötletet adni, hogy célozzak meg települést, illetve mondjam meg, hol vagyok és értem jönnek. Nem tudtam, hol vagyok, csak azt, hogy egyre hidegebb van, futócipőben és nappalra öltözve nem állhatok meg a kb –10 fokban. Így mentem, sőt sokszor futottam, ha úgy tűnt, hogy nincs jég. Persze néha mégis jég volt, jókat lehetett esni. Utána fel kellett állni és tovább menni. Néha láttam jeleket fákon, a pirosat fel is lehetett ismerni, de néhány kereszteződést utólag sem sikerült beazonosítanom. Sokszor voltam közel településekhez, de valahogy mindig rossz irányba mentem, és a fények újra és újra eltűntek. Szörnyű volt.
Végül megszakadt minden összeköttetés a külvilággal, ami addig is elég hektikus volt, mivel a Bükkben sok helyen nincs térerő. Rájöttem, hogyha a csillagok irányába megyek, előbb-utóbb kikötök valamilyen településen. Kinéztem a Göncölt és egy fényes csillagot, utólag tudom, hogy ez a kettő déli irányt jelentett. Mentem és nem voltak fények. Kanyarodott az út és reméltem hamarosan újra irányba mehetek. Nem volt sem tér-, sem időérzékem. Néha vadakat is hallottam. Már semmit nem reméltem. Aztán a messzi távolban széles horizonton fények tűntek fel, nem tudtam mi lehet: Miskolc? Eger? Mindegy volt, a legfontosabb, hogy település. Egyre lejjebb mentem, az erdő egyre sötétebb lett, a fények újra eltűntek, de tartottam az irányt. És később, közelebb újra előbukkantak a fények, a megkönnyebbülés kövei hangosan gördültek. Beértem, becsengettem az első házba és megkérdeztem, hol vagyok. Felsőtárkány volt és elmúlt este 11 óra, a táv pedig a tervezett 24 km-nek kb. a kétszerese. Gyors telefon apunak és jött autóval kb. fél óra múlva, addig én még végigfutottam a nem éppen rövid Felsőtárkányon, mert már nagyon fáztam. Hazaértem, egy forró fürdő a megfázástól is megmentett. Megfogadtam azonban ilyen tortúrának sem magamat, sem a szüleimet nem teszem ki többet.
Szerencsém volt, talán mert vigyáznak rám, sokkal rosszabbul is járhattam volna - jön egy vaddisznó; elesek és eltörik valamim; megtámadnak; felhős az ég vagy elkezd esni az eső.
Nagy tanulság: lámpát vinni kell főleg télen, és meleg cuccot és több kaját és italt termoszfélében fagyás ellen.
És a BÜKK tényleg nem viccel.